tizenhét

a könnyek.

egy idő után személyeknek

számítom őket

könnyen jönnek és lassan

távoznak az életedből, 

rád hasonlítanak.

minden egyes mulandó dolog

a szemeid fakó kékjére

tereli a gondolatokat.

a neon fény az arcomra világít

egyedül vagyok az üres szobában 

fojtogat. 

a levegő nem áramlik 

megfagytam. 

a szívem egy helyben toporog

és próbálkozik 

de nem engedem. 

nem engedem, 

a szemem a könnyeket 

vizslatja 

nulla tizenhét 

tizenhét napja 

nem dobban. 

nem áramlik a vér az ereimben

tizenhét napja az oxigénnel

sem állok szóba,

a te lehelleted emléke

tartja ezt a testet életben. 

fájó kék. 

megfakult a szürke kárpit

pár hete izgalommal 

nevetéssel szeretettel

ültünk a neon fény mellett. 

most egyedül szertefoszlott szívvel

kergetem a szememmel a viharfelhőt. 

hiányzol. 

az érintésed a karomról

az ajkad a nyakamról

a jó éjt puszi a homlokomról

az elsuttogott szeretlekek a 

párnám huzatán

a repedés a fal oldalán. 

hiányzol. 

a kezem hiányolja az ujjaid. 

a mellkasom könyörög egy

kis szabadságért. 

nem engedem. 

megtiltom ennek a testnek 

hogy bármilyen

emléket kiengedjen. 

megtiltom. 

megtiltja. 

a szem és a szív

az ész és vér

megtilja 

hogy a fakó kék szemek 

lassan elhalványuljanak.